|
A kiállításokat és azok eredményét mindenkinek meg kell tanulnia a „helyén” kezelni.
A véleményünk szerint „egyszerűen tökéletes” kutyánkat elcipeljük egy nyüzsgő forgatagba, ahol méterenként más-más kutyával, emberrel találkozik és nagyon jól kell viselkednie, nem játszhat pajtásaival, nem rohangálhat nagyokat…
Ehelyett sokszor órákat várakozhat, mire sorra kerül és eljön a pillanat, hogy belépve a ringbe néhány percig a maximumot kéne nyújtania ahhoz, hogy a bíró is tökéletesnek lássa.
Könnyen előfordul ilyenkor, hogy az egyébként fékezhetetlenül vidám, szélvészként rohangáló, mindenkivel barátságos kutya a farkát behúzva, fejét lehajtva kullog mögöttünk és futás közben úgy érezzük, hogy szinte vonszolni kell.
Az értékelést végző bíró nem ismeri a kutyánkat, nem csodálkozott még azon, hogy a fényképezőgép keresőjében látott kutyáról a képeken miért csak a hátsó lába és a farka látszódik, az is elmosódottan, a játék hevében vidáman rohangászó kutyánk még nem sodorta ki egyetlen alkalommal sem a lábait, nem látta őt az erdőn-mezőn járva vadszagot érezve tökéletes kiállítási pózba merevedni….. ő ott és csak abban a néhány percben látja a kutyánkat és ez alapján ítél…
Azt is be kell látnunk, hogy bár a „mi kutyánk a világon a legszebb, legaranyosabb, legfegyelmezettebb, leg…, leg…” a ringben csupa ilyen kutyát vezetnek fel és adott pillanatban a bírónak lehet, hogy egy másik kutya nyeri el a teszését…
|